Zsebtükör /versciklus/


 

1

 
Jaj, azok a tükörutak! 
Megtévesztő a nevük. 
A felületük is ,és cseppet sem fényesek. 
A léptek kopogása miért éppen úgy csendül fel 
legelőször?Nem a tiéd. Másvalakié. 
Aki tova és arra fele megy. Léptei hasonlítanak 
a te lépteidhez. Valaki diktál. 
A te lépteid ekkor még,: csak mint az emlék. 
Vissza se', előre se' verődnek. 
Hallgatózni jó. Loppal magadat követed. 
A tükörút a jövő. 
Sejtelmed sincs és bizonyos vagy. 
Most még itt vagy valamelyik múltban . 
Marasztalnak páran ,hát itt rekedtél 
tükörúthoz a legközelebb. 
A belőletek kiszakadó sötétség éppen oda visz. 
A bokrokon 
leszakított ruhafoszlányaidra ismersz. 

Sebeid friss piros tollú madarakká lesznek. 
Nézd hogy bólogatnak neked a fák hegyén. 
Fürtökben piros seregélyek. 
Tapsolj! 
Szálljanak az ég felé, 
szemeikben a furcsa fénnyel. 
Alattad is szállnak, mélyül az égbolt. 
Két égbolt között ernyős madártej vagy. 
Most kell kinyílnod, nézd! 
Gyöngyházszínű a félelem.

 

2 

A tükröt túl magasra tették előle 
már akkor is. Csak az odahúzott 
hokedliről, lábujjhegyre állva érte el. 
Ágaskodhatott, ő mégis csak 
a homloka látszott benne. Hát levette. 
Látni akarta magát. Lemászott, 
a kerek tükröt ölébe vette. 
Hirtelen belenőtt a tükörbe. 
A szemöldöke is. Azt nem szerette. 
Grimaszolt, mosolygott. 
Egy darabig nála volt aztán eltörött 
Pont a homloka közepét vágta ketté. 
Ez mindig így történt ha tükröt 
akart magának a magasból. Azt nem tudta, 
hogy az imént kettéhasadt arca hova lett 
azt sem, hogy a tükör eltörése nem jelent jót. 
Erről is utólag értesült, kerülőutakon 
mint sok 
minden másról. 

3 

Nagy szárnyas tükrökkel idegeneknél 
találkozott.A tükörszárnyakban 
kíváncsian figyelte önmaga többszörösét. 
A szomszédjukban éppen ilyen 
tükrön színes mézeskalácsfüzér lógott. 
Nagyon fájt a szíve érte. El akarta lopni, 
mint sötétedés után a málnákat a kertből. 
De lopni csak a felnőttek tudta nélkül szabadott. 
A színes dolgok is csábították, 
és csodálattal töltötte el a talmi 
ragyogás is. Kinyitott szárnyú 
lepkegyűrű a búcsúban.Bizsu, 
hamis kövekkel szépen kirakva. 
De büszkén viselte az ujján! 
Mire hazaért, a kövecskék 
kipotyogtak az úton,s a lepke szorított. 
Még szappannal sem jött le. 
Lemezvágó ollóval kellett levágni. 

Éva néni néha megengedte neki 
hogy a nyakára tegye a sárga meg rózsaszín 
mézeskalácsfüzért mint a gyöngyöt. 
Éva néninek magasra tupírozott 
szőke kontya volt. Az ilyen hajakhoz 
jól beállított tükrök kellenek. 
Amikor a feje hátuljába tűzködte 
a hajtűket, úgy nézte a saját orra hegyét 
mintha belátott volna a tükör mögé. 
Egészen túlra. A szeme furcsán állt 
olyankor, nem mondta volna meg róla 
senki, hogy amikor úgy tűnik mint aki túlnéz 
tulajdonképpen hátrafele lát. 
Keze mozgása igazolta ezt és a pontosan 
helyükre illesztett tűk, fésűk, csatok. 

4. 



ki tudja honnantól kezdve csak tükördarabok 
voltak fellelhetők a házban. 
A család tagjai vadászták a tükröket. 
Mielőtt valahova indultak volna. 
Amikor apja borotválkozáshoz készült 
az ablakpárkányra tette a mosdótál fölé. 
Habot csinált a pamaccsal és mindig 
egy darab arcot kent majd borotvált le, 
és hajoltában fordult valamennyit. 
Babra munka volt. 
Átkozódott.Felaprózni egy arcot! 
Borotválkozásai után napokig sem ismertek rá. 
A törött tükröknek éles volt a szélük. 
Sokszor megvágta velük a kezét. 
Olyankor sokáig kóstolgatta 
saját vérét. 
Hiányoztak a tükrök így utólag. 
Embernyi tükrök 
szükségesek egy házban. 
Sosem látták magukat 
életnagyságúnak.Sem ide-oda jövőnek. 
Sem távozónak de éppenséggel 
hazaérkezőnek sem. 
Talán ha lettek volna olyasfajta tükrök 
másképpen alakul minden. 
Tükrök nélkül egyiküknek sem lehetett 
önmaga előtt hiteles arca. 
Ez volt a tükörszegénység időszaka. 
Hasonlított a vérszegénységhez. 

5 

De voltak praktikák, melyekkel a tükrök 
hiányát nappal és csakis nappal 
ki lehetett játszani. 
Egy szoba ablakát le kellett akasztani 
a helyéről. Ferdén nekitámasztani a falnak, 
figyelve a beeső fény honnan érkezik. 
Így tükörré lett a földreszállt ablak. 
Kontúrjaiban nem volt túl erős 
aki éppen illegette magát előtte. 
Egy tükör illúziója volt csupán 
fekete háttéré változott mögötte a fal 
úgy 

6 

Anyja egyébként mindig leakasztgatta 
az ablakokat . Lehet, félt a magasban. 
Székre sosem állt fel.Vagy nem szeretett 
volna magasabbnak látszani előttük. 
Nagy felfordulást csinált.Főtt lobogott 
a mosófazékban a víz. Szanaszét a rongyok, vödrök. 
Ők meg eszeveszetten verték az ultrahabot. 
Csikorogtak ,nyiszorogtak az újságpapírgombócok. 
Ezek voltak a nagy megtisztulások, 
-ünnepek előtt- 
melyeket padló sikálás és padlósárgítás követett. 
Onnantól kezdve, ki lettek hajigálva a kertbe. 
Magukat nézegették a kút vizében. 
Ráhajoltak körben a kőkávára. 
Három nővér. 
Három gyerekfej, három láncszem 
az eszterláncon. 

7 
a nyár tükröződött vissza legszebben a kútban 
kövér bárányfelhők tejszínhabbokrairól 
ide-oda cikkanó madarak 
csak amikor belesütött a nap 
olyankor látszott mennyire mély a víz 
félelemmel töltött el őket a mélység 
mindent a nap sem mutatott meg 
pl. a piros fürge szúnyoglárvák 
csak a fehér zománcos vödörben 
mutatkoztak. 
sokáig cselezgettek bögréikkel a merítésnél 

8

nagymama szerint a macska nem megy el 
a háztól ha megmutatjuk neki magát a tükörben 
persze ez sem volt igaz 
a macskák folyamatosan döglöttek 
megsirattuk őket, sírt ástunk nekik a diófa alatt 
ágakból még keresztet is csináltunk 
ásás közben olykor kifordult a földből 
egy kis tükördarab 
sártól homályosan 
nem látszott bennük semmi 
vagy ha igen csak a másvilág 
ezért vaktükrök voltak 

Amelyben megriad

Tengerül szól. Önt ki elém a földre.
Elnyel ez mindent. Beszakítja ajta-
ját a háznak és a falak szabódva
csuklanak össze.

Amelyben feltartóztatja

Vár a víz. Várj, víz! Ki emel, ki húz ki
majd e mélységből? A dagály kiszórta
halszagú kincset nem a nap akarta.
Hold sem akarta.

Amelyben hátat fordít

Háborút  azt nem, csak azért se' fogsz be!
Nem csatázom már. Az a múlt. Sorokba
törve mindenem. S ami szóra érdemes:
legyen azzá!




Gramofon

Nem mondja ki.
Az égen átcsörtető csikófelhők
lelógó zabláit sem kapja el,
de szalad árnyékuk után.
Egy különös koreográfia szerint
elemelkedik a földtől.
Látja a vihar nyomait.
A nagy nyolcas alakzatban
földön fekvő gabonát.
S mint aki ezután,
vagy öröktől fogva súlytalan,
átlebeg a medréből
kilépni készülő patak felett.
Fatörzsbe nyúl.
Bekapcsolja az évgyűrűk
izzószálait. Érintésétől
a fel- felvillanó körök között
vakon forogni kezd a kétujjnyi sáv,
s ő hallgatja ezt a kábel nélküli gramofont.
Ahogy az encián éjben a fa
a legszárazabb évszak
hosszú dallamát lejátssza
újra és megint.

Röviden a szerelemről

Árbócon maradtam. Rút napszítta vászon.
Szélcsendben is csapkod lenni akarásom.
Vastag bogok kötnek. Mind csomók a vágyak.
Lent hólyagos vízben: vadevezőszárnyak.
Eltámolyog a nap. Sötéten emelik
kipányvázott hajók, korhadó testeik.

Aki a kórházkertben lakott

Naphosszat az üres, száraz
szökőkút mellett üldögélt,
egy törött kék padon.
Néha felállt,
járkálni kezdett a bölcs
sokat látott, lepusztult fák között,
fel alá mint egy várakozó.
Avart és havat rugdosott.
Majd lehajolt a kavicsért
amivel jelezni fog az ablakon
ha menni kell.
És virradatkor a farkasfényben
még mindig felfelé
az éberek felé nézett.
Azzal a különös tekintettel
melyhez képtelenség
hozzárendelni egy arcot.

Már megint madarat

-anyu van valamim
trappolt sebes térdekkel
fel a lépcsőn maszatos 
arcán összefolyt a sírás
- gyere nézd meg
megnyílt a két összezárt tenyér
s a tíz ujjacska rózsaszín koporsójából
kicsiny halott került elő
- már megint valami madarat hoztál nekem
szóltam halkan és néztem mennyire laza már
a tollkabát és a csőr ha reggel még énekelt is
most szigorú és végérvényesen bezárt
s a gombostűfejnyi szemeken
feszesre húzott kendő a parányi szemhéj

ő meg csak egyre hüppögött a szárnytollak miatt
hogy neki kell a sárga kék piros
én nem akartam madarat holtában gyalázni
sem kitépni belőle ezt vagy azt
aminek valaha  úgy általában
a repüléshez volt köze
vagy a madárság lényegéhez
 a szabadsághoz

azért csak bólogattam
- jól van de neked kell csinálnod
hajtsd el a macskákat és majd jól 
kezet mosunk

már megint madarat II.

és kezében a tollfosztott madárral
a hétéves  csak egyre kérdezett hogy
- anyu ha meghalunk  lesz e szárnyunk
nekem nekünk neked
vagy angyaltaxival kell járnunk
 keresztül-kasul a  végtelent?
zsebére csap 
- gazdag leszek ne félj pénz mindig lesz nálunk!

az este verse

énhozzám ne legyen közöd
majd én leszek a börtönöd
kintlévőséged egyre több

amire mind behajtanád
hétszer szülne meg az anyád
s csak ugyanaz várna terád

a celládban fojtó vágyak
melleden ablak a rácsnak
kint csillagok kaparásznak

nincsen fényük lángjuk sincsen
nyugovóra tért az isten
nyugovóra tért az isten



Lázárné

áll Lázárné a Genezáreti tónál
sodrony ingéből már sok-sok szem hiányzik
háta mögött a nap leveti saruját
és a királyok útjának aszfalthólyagos
testét keni fényes gyógyító olajjal
a záróvonal málló foszladozó gyolcsát
messzire repteti a genezáreti szél
Lázárné korallpiros csigát talál a fűben
arca elé veszi úgy énekel: jöjj ki jöjj ki

utazás

 előbb a tű fokán át

meg vissza

majd túl kell még élni a zuhanást is

kivárni amíg mutatkozik

a membránok nyújtotta tér

ha parányi bemetszést

ejtenénk a húron

ha képesek volnánk

ujjlenyomatunk labirintusává

sűrűsödni

egyszerre érinthetnénk

múltat jelent és jövőt

átnyúlnánk csak

az időn

és e mezsgyén

mint megolvadt cink

sistereg lüktet kiboltosul a mátrix

bontanánk csigalépcsők

feltekert vásznait

nem lelnénk az élt a hajtást

a szigorút az egyenest

lenyűgözne az értelem

különlegesen szép

mélytengeri akusztikája

csusszannánk

vadászkürt öblű odvak üregeibe

türemkednénk az ismeretlenbe át

hajtva gondolatok bőrizomtömlői által




Létó felismeri Atropost

Hát Atropos eljött. A dög!
A kék hegy kámzsáján leült,
s a rozsdamarta kést a szív
sikoltva fényesíti meg.


Nem hívtalak Éjféli lány!
A metszett szál két vége ép.
A Léthe serlegébe most
Onyx italt vigyázva tölts!

Farkasfogú éj, vaksi hold.
A hajból hó és pernye száll.
A két kezem a kőkosár
s a csillagok: piros szemek.


Apokrif

már nem tudom miért s mióta nem csodállak
te mész elöl én baktatok utánad
s mert nem látsz meg uram én sem látlak téged
nevezd bármekkora engedetlenségnek
a hitetlen alatt az út is egyre vénül
köszönjem e ha rám rivallsz engesztelésül?
ha lázadok ha daccal mint a gyermek
másik vállamra rakod át a terhet
ígérted kíséred aki leszek aki voltam
de hasztalan keresem lábad nyomát a porban
mert vak vagyok s dühös csak sejthető a válasz
a földre roskadónak te vagy megint a támasz
s mert jártodban nem süpped lábnyomod elém
hogy felemelsz  úgy hordozol
                                           nem érteném

ami feléd igyekszik

legyen az golyó vagy mérgezett nyíl
nem hallhatod meg a surrogást
miközben  kérlelhetetlenül feléd igyekszik
 örvényt kavarva  fúródik át az űrön
 talán épp gyermeked
barlangrajzszerű vizes lábnyoma felett
tűnődsz egy szürke járdán
szőlőszemek rebbennek meg a lugasban
méz nap utolsó cseppjeit fogod fel
 megfoghatatlannak tűnő pohárba
csak a kései rózsák derengik
miként is lehet
   elmaradt koccintás
hangjával betelni
 a szirmokat
 behálózzák a sugárutak
 a cseppek
  harmatcsecsemők
kövér hasuk megannyi diadalív

szeretője a hold

elmegyek
papírbőröndbe
gyűröm a holdat
valahol kiveszek 
egy szobát
az ágy egyik felén
megágyazok
nem kapcsolok 
villanyt
paplanfelhő mögé 
bújunk
az erkélyajtó
résnyire nyitva lesz
hajnalban azon
visszaosonhat
az égre
én majd
alvást mímelek



tájkép

elhagyatott vagy

na és?

egész nap sápadsz

s estére kelve a hold

arca lesz a te arcod?

egyszer majd ébredés közben alszol el

szédülsz oda ahol már nem zuhanhat össze semmi

elevenek lesznek a képek

mint egy messziről hozott alig kisimogatott tájkép

a vöröslő sebes hegyoldal

egy szép húsevő virág

nadrágszíjparcellában hantmadár

s amint szedeget

fent körözve téblábol a nyár

s fészkében kéreget az ölyvfióka

a pínienfák köréd guggolnak

táncosok

tobozaikat mint ékszert csörgetik feléd

az ágra ülsz

hallgatsz

ha szólnál

csak azt mondhatnád

amit a holló

Noah álma

Noah, valamikor neonfényreklám
szeretett volna lenni.
Olyan, mint a nő a Hatcsöcsű felett a sarkon.
Állandóan éles, időnként mégis vibráló kontúrral.
Az a fajta, amelyik tűsarkú cipőben
fogja a tálcát és kéken gőzölgő kávét tart a város
egy jelentéktelen szeglete fölé, ellenállva az időnek.
Alatta MOKKA felirat.
Még lejjebb: ajtó melyen át ki-be járkálnak mindenféle népek.
Párocskák akik nyíltan vállalják szerelmüket,
aztán a lopakodók, a sunyi szabályszegők.
Nyápic férjek akik két fürdetés között meglépnek egy fröccsre,
majd a pulthoz ragadnak.
És nők, nők , mindenféle nők!
Szépek és otrombák, mosolygósak és zsémbesek,
büszke tartásúak, és görnyedt hátúak, egyenes járásúak
és dülöngélők, kiegyensúlyozottak és idegesek
a hasukat bámulók és a flamingó nyakúak
a mandula és a gülüszeműek
a szakadtak és a pipiskedők
a szép szavúak és az ocsmány szájúak
a reménykedők és a csalódottak.


Noahból sosem lett neonfényreklám.
Noahból villanyszerelő lett.
Ő tartja karban a Nőt.
Amikor ujjai köré csavarja a drótokat,
a város egy jelentéktelen szeglete felett,
a százéves sokablakos ház erre néző homlokzatán
körvonalaiban megbillen a csésze és aljáról
gyanútlan járókelők fejére, kabátfelhajtókájára
löttyen az évtizedek óta mindig egyforma kéken
gőzölgő kávé keserű maradéka.

Kislány kosárral

Álmában kilenc éves.
Természetesen egy mediterrán,
vidéki farmon él.
Gyöngytyúkok, pávák, szamarak között,
és röptetés után a gyűrűs postagalambok
is a tenyeréből esznek.
Kis kosárral a karján
a közeli partot járja délelőtt.
Gyűjt szépiát,kagylóhéjat, kavicsot,
sötétzöld tengeri algát,
amibe anyja göngyöli be 
a garnélákat sütés előtt.
Órákig bukdácsol a meleg kövek között,
majd hazamegy . Szülei elé önti kincseit.
Lelkendezve dicsérik,
szépek és mosolyognak.
Ebéd után 
mézszínű bor mellett ücsörögnek
a fehér teraszon,
gyömbéres sütit eszegetnek,
és ő kedvére lovagolhat apja térdén.
Később nyúlkotrocot szögelnek,
esetleg befoltozzák a csónak hasát.
Szól a rádió
esőztető alatt ázik a kert,
ezért a pozsgások mindig virágoznak.
Majd végtelen egyetértésben közösen
cukkinit szüretelnek.

Őszi reggeleken az apja rákászni viszi a vízre.
Még nem gondol semmi rosszra
ha zsalugáterek nyílnak, csukódnak
az egyre inkább távolodó házakon.

Amíg álmában álmodik,
valahol 
a postagalambok
szemlesütve
sokáig isznak.




egy a fivérért egy a nővérért

1

Vacsora után pizsamában papucsban
megszökött a Zártról
akkoriban még felvették a stopposokat
hajnalban találtak rá a majoroknál
-a férfiak akik fejni mentek-
egy zsúfolt csirkeólban
alatta alvó csirkék
párolgó vörös szőnyege
amikor levágták a lámpavasról
arccal esett a csirkeszarba
szekéren vitték haza
nagymama sírt hogy szentelt földbe kell tenni
ismeretlen szőke pap temette el

2.

egyikük sem látta hogy az anyuval valami lenne
nem gondolták volna
szőlőbe vagy épp kocsmába menet
benéztek azért rá alkalomadtán
még a gyerekek sem mondtak semmit
pedig nekik jobb szemük van
hogy mama csak néz oda el ahol semmi sincsen
nem szól semmiért nem bánja ha a spájzból
lopják a cukrot vagy maszatos ujjakkal
nyalják a szilvalekvárt
a tyúkokra volt gondja leginkább
ült a sámlin és kötényébe morzsolta
nekik a kukoricát
és nem kérdezte a szomszéd hogy hova
tűntek a verandáról a virágok
pedig akkor már hetek óta templomban sem járt
majd egy reggel hiába keresték
a kutya-soha addig- el volt eresztve a láncról
egyedül ő láthatta amikor és ahogyan elment
 a mama oly biztosan gyalogolt be a tóba
mint aki titkos találkának megy elébe
azon a hajnali órán
kötényéből csírázó kérdőjelmazsolák
- egy soha ki nem sült kalács maradéka-
a nedves földre lehulltak
amikor a nap belenézett a vízbe
a tündérrózsák szépen zárva maradtak
nem mutatott visszafelé lábnyom egy se'



Talált fény

Lenni vágytam csak, valahol egészen,
hol magunk nyitjuk ki magunk. Talán egy
mítikus házban. Ahová talált fény
jár be, hogy játsszon közönyös idővel.
Zeg-zugos csendem a szobám. Fehérre
kimeszelt éjem. Küszöbét alázat
őrzi. Angyal lép. Magabiztosan jár,
ő lakik nálam.Kiseper, repül, itt
sertepertél. Kész csoda! Gyöngyöket hoz.
Néha elmászkál. Ha megérkezik sír.
- Járhatatlan még ez a Föld alattunk,
sáros a lábam.

A csend
 

Megléte formabontó.

Nincse megszokhatatlan.

Paránya üzenne még,

szőlőszem pirkadatban.

Ahogy hajlatán a dombnak

dércsípte kacsokból

tüzet rak az ég,

s felizzanak a sorban

parázsló venyigék.

a gyermektelen nő

csak egyszer fogant meg

válaszúton motoroztak a sráccal

pipacsos nyár volt közel a kis erdő

a tisztásra dőltek

valahogy úgy ahogyan minden eldől

nyoma sem volt  ernyedtségnek

majd a küret

hegesedve gyógyult lélek és a méhszáj


reggelente kirázza ágyból párnáiból az álmot

 aranyhaj gombolyodik Ariadné fonál

 háta mögött az akkori gyermek

hallgat

 szélhárfa csilingel

 mímeli a kacagást


egészkor megmozdulnak

a faliórán csüngő

toboznyi súlyok

a spaletták közötti réseken

kakukk leselkedik



Jelentés egy űrbéli vakációról

Furcsa év volt ez. Susogó szavú év.

Jég marasztalt csak valahol, de hol is?

Csupaszon álltál, de talán a bőr sem

         védte a tested.



Furcsa év volt ez, Van az úgy. Ha bánod

sem lesz ez másképp.Idegen maradtál

odalent, és most hegedülj a holdnak

         hátha tücsök vagy.



Furcsa év volt ez. Kiszakadt a szíved.

Hűlt helyén vibrál ez a furcsaság még.

Ketyegést számolsz s az időd fehéren

         tántorodik meg.

strófák

                  I.

Te tudod,hogy mit nem akarsz az égtől

csendre csend lő vak madarunk az ág közt

nagyidőt csipked  buzerálja tollát

      rőt salakos szél

                 II.

Nem loboghatsz már aki holt ne égjen

lepje hó testét csak a tűz maradjon

ez a holtakban vacogó ruhátlan

       szép eleven tűz

Árverés

az a ház
ahol a sötétben hideg üvegkúpok között
a gyöngyök színeiket nem ismerve éltek
ahol a tábori rezsón a gyertyafénynél
elvétve főtt egy-egy kakas
és a sós heringből is csak apánknak jutott
ahol a gyereksírást szivacsként szívták 
magukba a nedves porózus falak
tipegős kori lábnyomainkat elnyelte a fák alatti föld
kapaszkodásainkét a létra fokai
kedves galambjaink burukkolását az éjszaka
döglött kutyánk macskánk kincskeresés közben
kiásott maradványait a meszesgödör

hogy mertetek házat gyerekkort jövőt egy lapra tenni
s a kótyavetyét összecsődíteni teliholdkor?
jaj, az a disznóképű hold is licitált
az a nyakáról hentesbárddal lecsapott fej
a diófa tetejéről testrészei után vizslatott a kútban
szegénység hold hiába nem oka semminek
nem tudtam mit akarnak tőlem az idegen szobrok a kertben
ruharedőik között miféle forró hegyszakadékokat megjárt
emlékcsordák patái verte por ül
a legnyugtalanabb órán amikor a kút felszínre lökte
a hideg holdmalac fehérre ázott csontjait
ugyanúgy mosolyogtak
földanya öle nem nyílt meg
bár süllyedt volna minden a pokol fenekére
kutyaugatás gyerekkor szégyen
marad örökre temetetlen

Apám telefonált



Nem! Apám, te nem fogsz szóra bírni!
Éppen, hogy te nem.
A nevedet kellene elfelejtenem.
Nem érdekelnek a beleid, a gyomrod,
szétivott szíved, májad, veséd, sem az, hogy
hány dioptriás szemüveget viselsz.
Értsd meg, teszek én arra, hogy Minnesotában
az SZTK-t miképpen nevezik.
A  néger haverod a Bob sem érdekel.
Sem a házad, kocsid vagy a kaliforniai milliomosokkal
megszökött kurva feleségeid sőt azok gyerekei sem.
Bánom is én mi volt, vagy lesz veled.
Kinevetlek mert te vagy az öregebb.
Huszonöt év után dörgölődznél?
Ugyan kihez, és minek?
Hogy hazajönnél?
Nálam neked nincs nem lesz haza.
Bűneid nem évülnek soha.
Hej, tata halj meg más nyakán,
az én lelkemen te ne akarjál
csak úgy hozomra száradozni!