M.-nek

 Szeress ,szeress !Én majd  nem szeretlek.
Hogy megkívánlak ...:szerdán játsszuk el.
Mosolygós égből hull alá    a függöny.
 Vég(r)e .  Beláthatnád ez így a fair.
Átkozódj csak, méginkább jobb ha eltűnsz
a színről. Számomra  te nem létezel.
Ha esetleg mégis: csak tévedésből.
Ne gondolj rám! Ha vagy az is   teher.

jövő
	milyen jó ürügy az egyedüllétre víz alá bukva hosszú másodpercekig úszni nyitott szemmel két karcsapás között kitartani épp csak a következő nagy levegővételig szemtől szemben végig  tudomást sem véve a vattacukorkék horizontról hiszen odáig úgysem érhetünk el ami mégis mögöttünk folytatódik

 

az idő ideje

már nincs ideje továbbállni

hogy meg kéne szökni

azon már túlvagyunk

gyerekek fák nőnek

 körülöttünk

és hogy gyarapszunk

ahhoz sem férhet kétség

s jaj annak  amiből kifogyunk végleg

 helyette nem lesz más: az idő

mint megizzadt tenyérhez a kő

 hozzánk oly hideg és közömbös 

fák

valahol állnak  
egyenesen
közlendőjük nincs
 s meglehet tartják az  eget
 alatta nem roskadnak össze
a döntés sem feladatuk
törődött lombjukat 
szertartásosan vetik le
mintegy szenvtelenül
nagy világutazók keze motoz 
így ennyire ráérősen 
 összegygyűrt lódenkabátjaik 
felhajtókáján zsebén

állnak egyformán
 egyre pőrébben s hangtalan

 egykedvűségük
kegyetlenkedések
 nyomaira emlékeztet

Anyaszobrocska

A világ végén ülsz 
valami karosszékben.
Kezedben grafit kötőtű
és fényfonál.
Amennyit kötsz
annyit fejtesz.
Még ejtőzés közben is
egy minta jár eszedben.

Amikor elkészült
egy-két jobb ujjas,
sál vagy kesztyű,
mindegy mi,
letudva.
Igyekszel ne üssön  el, 
se'vissza,
szegély színétől a forma,
Esetleg kifordítva is
 legyen hordható.
 

Valami veszik, változik.
A lényeg tenálad marad.
Öledben nagy vörös
 motring a Nap.
Estig elég, - ha elég-
a nyers anyag.

Rendületlen bundák.

Piskóta tél.
A szekrényben megboldogultakról
rád maradt bundák zsebeiben,
száraz  levendulavirágok után kutatsz.
Behúzott szájú öregasszonyos
 tüllzacskókban itt-ott  illatozik
minden amit
 az elmúlt  nyáron szedtél.
S, hogy  előbb molyosodsz te meg,
s miként,
s, hogy   úgysem hordod őket
ezek egymással látszólag nem függnek össze.
Csak  a  bundák lógnak rendületlenül
emlékfogasokról lecibált
magad korabeli hölgyek testén,
színházi ruhatárakban vagy temetésen.
Bundáik túlélnek téged is, ahogy a teljes 
napfogyatkozást, vagy az ezredfordulót
és akkor jön el  a te időd amikor majd 
rendelkezel felettük

 emlék a folyóról


(vízátfolyások)

a folyó te vagy meg én vagyok
 már kásásodnak széleink 
 partról   tompa  zaj verődik a hídnak
   kis kanyart tesz amíg ideér
(délután van lopják a sódert, idehallatszik)

a távolság  régóta nem becsülhető meg
  a gigászi műtárgy is ködben éven át
hasadékain majd fehéren átbukunk 
 az akadók nem fognak vissza hiába állnak őrt 
nézd! hova zúdulunk, szennyes és habos
 vasbetonágy
  innentől  
 feszül szét az ikrásodó víz  még nem az alsó szakasz
 csak merőben más vidék
medrünket kanyarogva szélesítjük
 hordalékainkat -mindent mit eddig össze -
 itt meg ott lerakjuk
tőlünk elmaradozó legyezőszerű szigetecskék  
 s lám alig lejtünk többet a kelleténél az máris 
vízmosás még ne   töltsön fel a szó ez már nem a víz 
  inkább víz felett a félelem  szaga 
  mindig korán van még a torkolatHoz
vagy visz, ahogy lesz legyen úgy
 álomtörmelékekkel együtt  az óceán úgyis magába szív
de míg úton vagy  nézz hát itt körül:
amível a szem ellát azt adja   az ártér 



holtjáték

 a pszichózis szintjéről  akad még némi kilátás
 a parkra erkély az nincs csak szűk kilépő s
 személytelen berendezése ellenére lakható szoba
 innen már  karnyújtásnyira minden csak le kell
 dőlnie az ágyra  feje felett a lámpa rádió  szemhéjai 
 mögött a  gesztenyefák  fegyelmezett sora 
  az éjszaka gyógyszeres tégelyéből  fekete  
  Mikuliccal lekent  város   sosem látott főterére 
 képzelt toronyóra számlapján az idő dárdája
  az  éppen elérkező percet veszi célba

 hegye  ablakok teamécsnyi fényein messze túlmutat
       Securytüveg a perc
                             csörömpölve perforál

rábíztam most magam



de könnyen megvezet a vers is  hagyom
úgysem hinnéd hogy  nincs kihez beszélnem
 kezdetben majd úgy tesz ahogy akarom  
 mintha idomulna krómozott edény falához tapadva
 fényesen  a lassú tűzön akár a gyanta olvad
simára forralódik de most  kitörni készül
 az ami s még ezen is  túlszalad  kilép
 fújd meg hűtsd le hogy megehessem
ha már magamhoz szoktatom magam
 beérem azzal amit én kutyultam  színes
 fedőkkel játszom  sikerül e  befedni egyszer
 s tarthat e  addig ameddig  ami már még így vagy úgy
 nem lehet vessek e még keresztet egy napon
 ha nem fér hozzá egyik vagy a másik s egy edénnyi 
dunszt láttán már értetlenkedünk ez is miért  
 ki ki veti magát elé alá a tortúrának de hiába 
minden gőzünk  szellőzőnyílások résein hussan el  
házak felett  úsznak át e belőlünk  kiszakadt  
 dzsinnek mi  göngyölegnek dobozainkban maradunk
sorsunk nem betétes  egyszer majd megszokjuk nincs
nem  is lesz olyan aki visszavinne s amíg elképzeljük
 bőrük ruhájuk színét a hátukat melyre finoman 
az ég lesz applikálva kész van e vers is




a keze és a kút

abból a télből  a keze 
és a kút
gyűrűjében  a jég
malomkeréknyi 
megtöretlen ostya

kicsi vörös keze
a kút káváján
a tenyeréhez 
ragadó
 rozsdás nyomot hagyó
 vaslánc

a mindig újra lezuhanó
súlyos vödörrel
 nehezen  bár de 
sikerült feltörni a jeget
lett víz
 éles jégdarabokat is
 kimerített


aznap is   a jeges vízben mosott
nem volt gáz sem tüzifa
 melegíteni

amint végzett
kiteregetett a fagyba
a deres kert felett
lassan mozdulatlanná dermedő
ruhákra odabent pucéran vártunk

estére nagy halom 
kopogósra fagyott
ing pulóver nadrág
engedett ki
az asztal közepén

néha szájunkba vettünk
egy mandzsettát gallért
szívogattuk
s örültünk hogy 
a fagynak görögdinnye íze van